Egyre inkább úgy gondolom, egy olyan kérdésnek, hogy 'vajon mi a régi pesti zsidónegyed lényege', nem lenne létjogosultsága, mert valószínűleg mindenkinek megvan a maga definíciója erre a Belső-Erzsébetvárosi területre, ami nem véletlen, hiszen ez Budapest legnyüzsgőbb része. Zsidónegyednek hivatalosan a Király utca - Csányi utca - Klauzál tér - Klauzál utca - Dohány utca - Károly körút által határolt Erzsébetvárosi területet nevezzük, de például még ez is bizonytalan, mert ezek szerint nem része a Negyednek az Akácfa utca, a Kertész utca, vagy épp a Király utca terézvárosi oldalán fészkelő Sirály. Ezért nem tudom támogatni a Zsidónegyedért küzdőket.
Védett műemlék az Akácfa utcában
A zsidónegyed tulajdonképpen sosem volt Zsidónegyed, ezt a 21. században találta ki neki a budapesti városvédelem. Az - egyébként Lipótvárosban, Ferencvárosban és a Rózsadombon is letelepedő - nagy számú zsidóság mellett itt éltek a hozzájuk hasonlóan a Belvárosból kitiltott Balkánról jövők is, a városfalon belülről kiszorult pesti polgárok, és mivel a 19. században Erzsébetváros még Terézváros részeként kertvárosnak számított, építkezett itt a módosabb pesti polgárság is. A fejlődés a negyedben 1945-ig folyamatos volt, ezért található meg ezen a kis helyen a klasszicista historizáló, az eklektikus és a szecessziós Pest is. Bár itt hozták létre az egyik pesti gettót, a negyed építészetileg relatíve érintetlen maradt, a zsidó lakosság azonban töredékére csökkent. A környék életszínvonalának már korábbi visszaesése miatt a tehetősebbek gazdagabb környékre költöztek, a II. világháborúban elhurcolt zsidók közül pedig kevés tért ide vissza.
Az igazi rombolást az újkori városépítészet vitte/viszi véghez: először az elkezdett-de-végül-be-nem-fejezett Madách sétány ideájával, amiből csak a negyed egykori zsidó központját jelentő Orczy-ház lebontása és helyére a Madách tér felépítése valósult meg, habár az eredeti tervek szerint az Andrássy út mintájára egy sétány vonalában ledózerolták volna a kerületet. Aktuális hatás pedig a negyed szövetét magasról letojó, megtérülésbiztos lakótelepszerű beépítéshullám. Ezt megakadályozandó jött létre az Óvás! Egyesület, amelynek köszönhetően Belső-Erzsébetváros 2002-ben UNESCO védelem alá került (legalábbis a fent leírt terület), 2005-ben pedig a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal a terület 51 épületének műemléki védelmet biztosított - nem mintha ezeknek bármi hatása tapasztalható lenne.
Holló utca, sziget a negyedben
A negyedre általánosságban leginkább a romosság jellemző, és kérdés, hogy mit kezdjünk a romokkal. Az Óvás! azt érte el, hogy semmit. A terület minden egyes házának Zsidónegyed módra való visszaállítására a tőke részéről nincs akarat, igény. Ma így a műemlékiség attribútuma a 7. kerület ezen részén tulajdonképpen a felújítására váró, addig békésen omladozó homlokzat, és a védettséget jelző tábla a kapualjakban, ami vajmi keveset véd az általa konkrétan eltakart felületen kívül (lsd. BDzsH díjnyertes képe). Ez így szerintem nem helyes. Romokat őrzünk reménytelenül, és nem adunk helyet a fejlődésnek. Nem tartom jó ötletnek a negyed konzerválását, hogy én, 21. századi ember a műemlékvédelem koronájával a fejemen azt mondom: a Zsidónegyed azért izgalmas, mert a progresszív, liberális szellemiségű zsidóknak köszönhetően színes, mozgalmas és magába foglal minden építészeti stílust; de csak eddig a pontig, mert jövök én, és itt befagyasztom a folyamatot! Ami eddig megjelent, azt műemléknek nyilvánítom, minden ezutánit azonban idegennek, destruktívnak.
Tévedés, hogy a kortárs építészet kötelező jelleggel megölné a negyed hangulatát. Nem azért, mert látható, a kora 20. század kortárs építészete sem ölte meg a negyed akkori hangulatát - ezért lehet színes -, hanem mert épp a mai építészet képes úgy illeszkedni egy régi képbe, hogy nem adja fel saját aktualitását sem; pont a művészi emlékek védelmének újkeletű igénye miatt. Nem a kortárs építészettel kell harcolni e téren, hanem a figyelmetlenséggel, az igénytelenséggel. Ráadásul a negyed védett épületeinek nagy része teljes pompájában sem volt jelentős alkotás, ma pedig lakhatatlan állapotban van, ami tulajdonképpen egy lehetőség: fel kell tudni adni néhányat a rengeteg romból, de egyben el kell érni, hogy a város szövetének megőrzése legyen az első szempont új beépítéseknél - az átlag budapestinek sokkal értékesebb egy egészséges új ház, mint egy számára irreleváns történelemmel bíró rom.
A Wesselényi utca nem zavaróan vegyes homlokzatai
A Negyed hangulatát nem a konkrét, részben védett épületeknek, a zsinagógáknak, kóser éttermeknek, mészárszékeknek vagy boltoknak, sem az egyébként meglepően ritkán előforduló zsidó szimbólumoknak köszönheti, végképp nem a történelmi tehernek, amire alig-alig találunk jelet; habár ezek mind-mind szerves részei a jelenségnek.¹ A negyed egyszerűen csak élhető, élettel teli. Varázsát alapvetően rendezése/rendezetlensége adja, a Király, a Wesselényi és a Dohány utca tágas tere, és az ezek által határoltak, a szűk Dob utca, a kanyarodó Kazinczy utca, a Klauzál tér környékének kuszasága, alacsony forgalma. Szinte nincs tömegközlekedés, de bántó is lenne buszokkal megtölteni az utcákat. Teljesen egyedi érzés itt bandukolni, itt elveszni, rácsodálkozni az utcák egymásutániságára, az átjáróházakra, passzázsokra, áttörésekre - és elámulni az egyszer csak előbukkanó zsinagógákon, vagy épp az ortodox román templomon. Nem véletlen, hogy itt található a Szimpla, a Szimplakert, a Mumus, a Szóda, a Sirály, vagy épp a Wichmann Szent Jupát, a Kádár vendéglő és a Klauzál téri vásárcsarnok Laci-konyhája. Erre kell vigyázni, a negyed így értelmezett értékeire, és nem az épületek valaki által meghatározott korhűségét félteni. Ezért látom én - akármennyire is furcsán hangzik - a házak lebontásánál sokkal károsabb problémának az átjáróházak lezárását, eltűnését, a Király és a Wesselényi utca autóforgalmát, az éjszakai élet korlátozását most épp szesztilalommal, vagy az utcák állapotát.
Átjáróház a Dohány utca és a Rákóczi út között
Nem értek egyet a Zsidónegyedet megmenteni akaró fanatizmussal. "Budapest most leginkább egy karácsonyfához hasonlít, amire lapáttal szórják rá a díszeket - és ez a karácsonyfa majd egy szép napon hanyatt esik" - írja Zoboki Gábor kiáltványában, de nem a Zsidónegyedről, hanem általánosságban a fővárosról, így Belső-Erzsébetvárosról is. Természetesen nem vitatom: a negyed épületei a városvezetésnek köszönhetően tényleg valós veszélyben vannak - gondoljunk csak a Holló utcára, amit gyakorlatilag kiszakítottak a negyedből egy oda teljesen idegen beépítéssel és az azzal járó utcaformálással -, de nem önmagában a változás ténye, hanem annak milyensége miatt - ez viszont egész Budapest problémája. Aki a Zsidónegyedet akarja megmenteni, és ezt el lehet különíteni az előzőtől, az valójában Belső-Erzsébetvárosból, a zsidónegyedből Zsidónegyedet akar csinálni (a 'Mazsihisz segítségével a zsidó lakosság visszatelepítése'-féle vágyakkal inkább nem foglalkoznék). Egy valaha volt kort akar előkeresni, és azt kis hangsúlyeltolással visszaállítani. Skanzent csinálni mutatóba turistáknak, büszke helyieknek, azt hazudva, hogy a hely lényege a zsidósága. Ezzel viszont megölnék a negyed nagyszerű életét, nyüzsgését - ami a régi pesti zsidónegyednek is az igazi lényege lehetett.
¹Perczel Anna Védtelen Örökség című könyve kötelező olvasmány mind a negyed, mind az egyes házak története iránt érdeklődőknek, másrészt pedig egy beszélgetés mellett a bejegyzés egyik alapvető forrása.
Utolsó kommentek