Van a street artnak egy olyan szintje, amikor a fal, illetve a város nem funkció nélküli terepe a művészi kibontakoznásnak, hanem aktív, alapvető fontosságú részese a kontextushoz kötött alkotásnak. Az alap már ott van: repedések, oszlopok, árnyékok, házak és utcabútorok mint test, mint textúra, ill. faktúra, az utca adta témák és emlékek. Aligha hívható önkényes művészkedésnek (bár sokszor reflektív), városképrongálásnak vagy vandalizmusnak, hiszen célja nem a művészi önkifejezés, sem az alkotó indivíduma körüli mítoszkeltés, hanem a köztér, az élettér megmozgatása. Meghökkentés a szó pozitív, nem polgárpukkasztó értelmében. Mint a Kálvin téri punci: ártalmatlan gag, érdemes észrevenni, hogy legyen valami. Benne van a lehetőség az utcában, mint szituációban, csak meg kell találni, hogy kiszakadhassunk a munkába menés-munkából jövés monotonitásából. Valamiért ez Budapesten egyelőre nem megy, bár próbálkozások vannak, a hatalom nem szereti. Ezért random válogatott külföldi példákkal (és esetlen kommentárokkal) kényeztetjük az olvasóközönséget. (A képek mind az adott alkotó honlapjáról származnak, kivéve, amikor nem.)
Külföldi, mi? Amióta ismerem a Kétfarkú Kutya pártot, azóta "utálom" igazán Szegedet, hogy nekik ilyenjük van. Vicces matricáival és vadplakátjaival, reklámok eltorzításával hívta fel magára a figyelmet, de igényes dolgokat is csinál (kedvencem). A falrepedéseket, foltokat olyan kontextusba helyezi, aminek köszönhetően a leomlott vakolat nem ronda lesz, hanem valami más. A későbbi példákkal ellentétben nem az árnyékok rajzolta mintát egészíti ki. hanem új, lehetőleg tök idegen árnyékot csinál utcabútoroknak.
A litván Morfai egy egyszerű gesztussal mentett meg önmagától egy unalmas köztéri szobrot. Lokálpatriotizmus a javából.
Dan Witz az atyaúristen. A jó családi háttér elleni lázadásból kezdett művészkedni, a kor stílusa elleni lázadásból fordult a realizmushoz, a tagelés elleni lázadásból kezdett kolibriket festeni a hetvenes években az utcán. Egy madár megfestése 2 órájába került, Manhattan belvárosában több mint 40 darabot készített akkor, és továbbiakat 2000-ben. Szeptember 11. után több éjszakán át fotózta az emlékhelyre kirakott mécseseket, majd az ezekből készült matricákat a WTC-től csillag alakban futó utcák lámpaoszlopaira ragasztotta, így hagyva nyomot az utcán, és térképen egyszerre. Életművét végigkísérik a gagek: kesztyűk, orrok, stoptáblák. Friss munkáit, a szellőzőrács mögé szorított embereket a kortársi építészet sterilsége (Ugly New Buildings) ihlette.
A Wooster interjúsorozatának részeként a "Hogyan írnád körül művészetedet valakinek, aki nem láthatja?" kérdésre Mark Jenkins, "az első sikeres 3D-ben dolgozó street artos" azt válaszolta: "Úgy, hogy aligha nevezhető művészetnek", a Washington Post cikkében pedig már amatőr pszichológusnak nevezi magát, aki köztéri ragasztó-szobrait médiumnak használva végzi terepmunkáját. Az utcák mindennapi élete jelenik meg neki köszönhetően az utcán, kicsit másképp. Felöltöztetett alakjai ha nem fúródtak bele valamibe (akármibe) fejjel, akkor minimum vízihullák, a köztereken lovak kéregetnek, a pocsolyában kacsák úsznak, kis emberkéi pedig mindenhol ott vannak.
Jenkins állatait fejleszti egy következő szintre Joshua Allen Harris, aki a metró szellőzőin kiáramló levegő segítségével kelti életre szemeteszsákból készült furcsa lényeit. Ha nem jön a levegő, egy darab szemét. Ha jön a levegő, egy medve, egy troll, egy óriási izé, vagy a Loch Ness-i szörny. "Mindenki szereti, mindenkit érdekel, hogy hogy működik... varázslatos - erről szól a művészet." Ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. Állítása szerint nem volt rá különösebb hatással a híres Marilyn Monroe-jelenet.
FilthyLuker ha nem épp házakat romba döntő óriáspolip-támadásokat örökít meg, akkor személyiséggel ruház fel fákat, bokrokat, hiszen a (lufi)szem a lélek tükre - még ha városi fákról van is szó. Lehet, hogy a környezetvédelemre akarja felhívni a figyelmet, de a városhoz is sokat hozzátesz.
Munkáinak köszönhetően már a Tour de France-ra is megbízást kapott a beszédes nevű roadsworth, hogy a biciklisták alatt is feldobja az aszfaltot a tőle elvárható módon. Montreali lakos, hétköznapi biciklista, aki bárminemű művészi ambíció nélkül kamu bicikliszimbólumok felfestésével kezdte pályáját - azóta már film is készült róla. Ugyanott, az aszfalton találta meg saját nyelvét. Ő is játszik az árnyékok adta pillanatnyi mintákkal is, de főállásban az úttest felfestéseit bolondítja meg, amibe bele lehet magyarázni, hogy zavarja a sofőröket és balesetveszélyes, de aki emiatt kizökken a vezetésből az inkább ne üljön autóba. Honlapján komoly ars poeticát fogalmaz meg, melyben leírja, mindig is jobban érdekelte maga az alkotói folyamat, a nyelv, mint a tényleges üzenet. "Lényegében mást sem kellett tennem, mint bajszot rajzolni a Mona Lisára, hibát juttatni a mátrixba - egy mátrixba, amit részben az utak világhálója alkot, részben pedig a fémdobozokba zárt emberek örökké duzzadó hordái, amik állandó sietségben vannak, mint egy kielégíthetetlen gépezet részecskéi."
A Malmö Street Project, ami egy embert jelent, elég határozott választ ad a miért kérdésre: "Egyszerű. A város lehangoló. Nagyon kevés dolog képes meglepni vagy megnevettetni, mikor leugrom tejért." Úgyhogy kicseréli a járdán valami érdekesebbre a bénára sikerült burkolatot, de nem sztárok kéznyomára, hanem ismeretlen női arcra, vagy épp szőrős férfi mellkasra. Az állatkertekből ismerős térképes tájékoztatók sorát állítja fel, amelyeknek köszönhetően mindent megtudhatunk olyan szubkultúrákról, mint a hiphop /Hippus hoppis/ vagy az utazó diák /Backus packus/. Padokat épített, hogy ne a földön ücsörögjön a fiatalság, ha süt a nap, de figyelmeztet a madárinfluenza veszélyére is. "Tetszik a tény, hogy olyan dologba ölök csomó időt és energiát, ami a konvencionálisabb ízlés számára valószínűleg értelmetlen hülyeségnek tűnik. És mégis, valahogy rohadt fontosnak tartom."
A madridi Spytól sokkal több képet szeretnék kirakni, mint amennyit; ha Dan Witz az atyaúristen, akkor ő majdnem. Honlapján azt írja: alkotásai "sarkok mögé elrejtett gondolatok, amik bárkit meglephetnek, aki azt hagyja", amellyel célja "a nagyvárosi lakók élettelenségének megtörése." Urban Furniture címen futó sorozatát mindenképp érdemes végignézni: aranyos gagtől kezdve (mint a lámpaoszlop kaktusszá varázsolása) társadalomkritikán keresztül (homoszexuális kresztábla-emberek) emlékállításig (pl. a március 11-i bombatámadásnak). Egyébként pedig zacskót vagy vödröt vagy gázmaszkot vagy zoknit vagy búvárszemüveget vagy lámpaburát húz köztéri szobrok fejére, esetleg világító szemmel ajándékozza meg őket. Ezekkel a graffitikkel nagyvárosi beavatkozásokkal (urban interventions) azt akarja, hogy "az emberek lássanak valami szokatlant a mindennapok közepette, az megmosolyogtassa, vagy elgondolkoztassa őket."
Ennyi volt a móka mára, zárul Miki mókatára. Aki lát, ismer, vagy csinálna hasonlót Budapesten, szóljon. E héten vége lesz a vizsgaidőszaknak, és visszatérünk a rendes kerékvágásba.
Utolsó kommentek