Nem 20. századi találmány a szegénység, csak korábban nem aluljáróban partyzó csövesek, hanem nyomornegyedek formájában volt tetten érhető. Budapest ebből a szempontból ráadásul színes városnak bizonyult, nyomornegyede nemcsak sok, hanem sokféle is volt. Ebben a sorozatban igyekszünk megmutatni, hol szenvedett a magyar az aluljáró nélküli Budapesten. Első állomás a föld alatt.
Barlanglakás alatt azt kell érteni, amit egy barlanglakásként fémjelzett lakóhely alatt érteni lehet: egy lakásnak használt barlangot, lyukat. Budafokon (leánykori nevén Promontor) és Budatétényen volt csúcsra járatva a tender, de a ma belvárosnak számító Gellért-hegyen is "álltak" barlanglakások, összemosódva az egyik következő epizód főszereplőjével, a régi Tabánnal, ami a 20. századig leginkább a bűnözés, a prostitúció és a nyomor egyik központja volt. Leghíresebb a ma a Sziklakápolnának helyet adó barlang,¹ amelyben a többszobás, konyhával is felszerelt ház mellett kertnek is jutott hely. 1918-ban bontották el, amikor kezdték felfedezni a budapesti panoráma nagyszerűségét, és úgy gondolták, a ház ront az addigra felépült Gellért Szálló kilátásán.
Barlanglakás a Gellért-hegyen, háttérben Pest. Ma itt kápolna van és Szent István lovasszobor.
A német eredetű Budafokon a sváb lakosság kezdett barlanglakásokat kialakítani, sokkal magasabb színvonalon, mint a később betelepülő munkások, napszámosok. Már a 18. században létrejöttek barlanglakások, de egy legalábbis biztosan, az úgynevezett Török-barlangban. Annyiban különbözött ez a Gellért-hegyitől, hogy tekintélyes méretének² köszönhetően valószínűleg ez nem egy lakásnak adott helyet, hanem legalább 9-nek, egészen 1871-es beomlásáig.
A Török-barlang Lüders 1860-as ábrázolásán házakkal, kamrával, kerttel, szekérrel, szellőzővel, gyerekekkel és kerítéssel a szellőzőn, hogy a gyerekek ki ne essenek
Miután beteltek a nagy barlangok, új technikához kellett folyamodni. Téglalap alakban vájtak egy kb. két méter mély mélyedést, és ebből a mélyudvarból kiindulva alakították ki a lakásokat, így barlanglakásrendszert, barlanggócot hozva létre. Ez a típus volt a legelterjedtebb, a rossz állapotú lakások forrása, főleg mert egy barlanggóc egy tulajdonoshoz tartozott, aki munkásoknak a nem használt lakásokat olcsó áron kiadta, ezek ebből következőleg nem voltak kellőképp karbantartva. Ezeken kívül felszínre nyíló barlangokban, és fával-földdel betakart árkokban alakítottak ki lakhelyeket.
Egy mélyudvaros barlanggóc bejáratokkal, bácsival és kutyaóllal
A barlanglakásokhoz való külső hozzáállás az idők során sokat változott. Eleinte romantikus rajongás övezte, a Vasárnapi Újság 1866-ban például azt találta a barlanglakások nagy előnyének, hogy "Ha a természet konyhát, kamrát, ólat is készen nyújtott, annál jobb; ha nem, akkor vájnak effélét, mint a hinduk és egyiptomiak", mások a kivájt kő értékesítésében rejlő lehetőségért rajongtak. A leginkább talán Browning H. Ellen szállt el, aki a következőképp ír A girl's wanderings in Hungary c. elbeszélésében (fordítás tőlem, szóval psszt!):
[Promontornak] Körülbelül 2500 lakosa sziklába vájt barlangokban éli egy ősember életét. [...] Megdöbbentő, mennyi kényelem lehelhető egy barlangba, ha az kellően méretes, és készítője jól érti munkáját. Engem személy szerint csábítani kezdett az ötlet, hogy ha csak egy kis időre is, de kibéreljek egyet a barlangok közül. Felettébb izgalmasnak tűnt a játék: eljátszani Robinson Crusoe szerepét egy rövid epizód erejéig.
Aztán a 20. század beköszöntével és a szociális érzékenység feltalálásával megváltoztak a a beszámolók hangulatai. A barlanglakások hirtelen szűkösek lettek, egészségtelenek, és túlságosan elszaporodtak: 1910-ben Budafok 636 barlanglakást számlál és bennük 2698 lakost, ami az akkori lakosság 24%-át tette ki. Alapból nehezményezték a barlanglakás fölött a földből kinövő kéményeket, a hozzájuk kötözött kecskéken nevettek egy jót, de amikor ez a jelenség a temető közepén tárult szemük elé (gyk.: a barlanglakók a halottakkal éltek egy szinten), azzal már nem tudtak mit kezdeni. A barlangok hidegek voltak és nedvesek, nehezen szellőztek, nem volt tiszta víz, és a nyomor miatt (barlangonként gyakran 10 fő) mindenféle betegség elterjedt.
Kéményhez kikötött kecske, és a Veréb utcai (ma a Barlanglakás Emlékmúzeumnak helyet adó) barlanggóc alaprajza
A századfordulótól folyamatosan igyekeztek megszüntetni a barlanglakásokat tiltással, kisajátítással, de nem ment könnyen, hiszen a barlanglakás lényege, hogy nagyon olcsó. 1951-ben még mindig 374 barlanglakásban laknak csak Budafokon, pedig a Budafok, Nagytétény és Budatétény 1950-es egyesülése és Budapesthez való csatolása óta működő (XXII.) Kerületi Tanácsot már egy újabb ok is sürgeti "a kapitalista rendszer átkos hagyományaként" örökölt lakások felszámolására: "Nem szabad előfordulnia annak, hogy [...] egyes Budapesten járt külföldiek lefényképezhessék ezeket a barlanglakásokat."³
Végül a század második felének lakásépítési akciói fejezték be a történetet, elvileg 1966-ra, de egy-egy barlanglakó haláláig ragaszkodott hajlékához, így a kilencvenes évekig lehetett találni lakott barlanglakásokat. A kerület barlanglakásait többek között a diósdi homokbánya meddőjével, a Nemzeti Színház építőköveivel és az Óbudai Gázgyár gáztisztító salakjával töltötték fel; mint később kiderült, utóbbi veszélyes hulladék - most ezzel szórakoznak.
1971-ben az özv. Tóth Győzőné halálával felszabadult barlanggócban nyílt meg a Veréb utca 4. szám alatt a Barlanglakás Emlékmúzeum, ami a volt tulajdonos lakásával és az egykori albérlők lyukaival együtt elméletileg máig látogatható.
¹Ez a barlang egyébként nem kisebb jelentőségű, minthogy neki köszönhető Pest város elnevezése: 'pest' szláv nyelveken barlangot jelent, ezt a Gellért-hegyi sziklaüreget pedig Pestről is látni lehet(ne, ha nem tömték volna be egy kápolnával). Vagy nem.
²Hála József és Mészáros Borbála cikke szerint a barlang 8-10 méter magas, 160 méter hosszú és 10-12 méter széles volt. A cikk összefoglaló tanulmány rengeteg adattal és forrással. In: Ház és Ember 1998. 12. p131–158.
³Gáspár Ferenc - Szabó Klára (szerk.). Források Budapest múltjából. V/B. Budapest. p. 141-144.
Utolsó kommentek