Budapest Városképpen

Az állványzat az utca teljes jogú része, mégsem tesznek semmit külalakjáért. Egy lakóház esetében akár hat hónapig is benne van a képben, lehet fém, fa, zöld háló, általában még reklám is van rajta, nagy. Van amelyik építkezést takar, van amelyik gyalogvédő feladatot végez, hogy ne potyogjon a sok minden a járókelő nyakába, van amelyikkel csak a ház akar pénzhez jutni. Átmeneti homlokzatként funkcionál,  de nem csak távlati képe lesz a város része, hanem közvetlen környezete is: merthogy átmegy alatta az ember. Fedett, sötét alagútakat képez, amibe belekényszerül a túloldalra átmenni nem akaró, vagy az állványzat mögött megbúvó boltba igyekvő gyalogos. Sokszor alámenekülnek a hideg, az eső elől a csövesek is, pisaszag, szemét, mocsok. Persze ez nem budapesti különlegesség, Bécsben például ugyanez a helyzet.

Következő szintje a jelenségnek, mikor állandósul egy állványzat. Amikor már úgy tűnik, annyi ideje van ott, mint a ház maga: teljes részévé válik. Ilyen például a szemközti járdát elfogaló parkoló autók miatt alternatívát nem ajánló Királyi Pál utca 16. (Bástya utca sarok) egyszintes állványzata, ami sok éve óvja  békésen rohadva az 1869-ben épült bérháztól az arra járókat, és fogja még sokáig, mert a felújításra az egyetlen esély egy ráépítés lenne, a project azonban még csak a jelentkezők keresése fázisnál tart. Hozzászoktunk már a Király utca 40. maradványának faköpenyéhez is, amely a 2007-ben beindult, majd leállított bontás óta öleli az épületet; cserébe viszont rajta keresztül be lehet jutni és összegraffitizni a városvédelem emblematikus épületét.

Kellemes kívételt képez a Múzeum körút 21. állványzata. Több éve fel vannak már állványozva a zártsorú beépítésű 19-21. bérházak, az ember már nem is keresi a "Lemezbolt a felújítás alatt is zavartalanul működik" feliratot, mert tudja ő azt jól; felújítás ráadásul nincs is, csak az első szintes állványzat. Végigfut ez a folyósó a két ház előtt, de a 19. alatt üzemelő BIO ABC megunta a randa, tagekkel és vadplakátokkal díszített fatákolmányt, és a bolt elé eső részt kifestette az üzlet egyik kedves munkatársa. Citromok, narancsok, bio-izék: igényes és vidám munka, valamint jótékony reklám, hiszen nem lehet nem észrevenni, csalogató, a minta pedig követi a bolt designját. Mi meg baromi hálásak vagyunk - nem is kell ragozni az eredeti és a kifestett állványzat közötti kontrasztot.

További bíztató adalék, hogy míg egyből megjelent a hatóság amikor a bolt az aszfaltra felfújta a 'nyitva vagyunk' feliratot, az állvány díszítéséből semmi probléma nem adódott.  Tehát tulajdonképpen az állványzat egy legálfal , amennyiben szabad terep az alkotói kreativitásnak. Rontani nem ronthat a városképen, hiszen azt valójában eltakarja egy "felület", aminek kipingálására, mint látjuk, lehetőség, és példa is van.¹

Két kívételesen szép házról van egyébként szó. Előbb a Múzeum körút 21. épült fel 1863-ban Pán József, majd a 19. 1874-ben Ybl Miklós tervei alapján. Mindkettő udvarában megtalálható az egykori pesti városfal, homlokzataik ízlésesen díszesek, de sajnos már igen elhasználtak.

¹Igyekszünk összegyűjteni ezért a város efféle legálfalait, és kezdeni valamit ezzel a lehetőséggel. Bárminemű segítséget, ötletet köszönettel elfogadunk.

Vissza a főoldalra

Egyre inkább úgy gondolom, egy olyan kérdésnek, hogy 'vajon mi a régi pesti zsidónegyed lényege', nem lenne létjogosultsága, mert valószínűleg mindenkinek megvan a maga definíciója erre a Belső-Erzsébetvárosi területre, ami nem véletlen, hiszen ez Budapest legnyüzsgőbb része. Zsidónegyednek hivatalosan a Király utca - Csányi utca - Klauzál tér - Klauzál utca - Dohány utca - Károly körút által határolt Erzsébetvárosi területet nevezzük, de például még ez is bizonytalan, mert ezek szerint nem része a Negyednek az Akácfa utca, a Kertész utca, vagy épp a Király utca terézvárosi oldalán fészkelő Sirály. Ezért nem tudom támogatni a Zsidónegyedért küzdőket.

Védett műemlék az Akácfa utcában

A zsidónegyed tulajdonképpen sosem volt Zsidónegyed, ezt a 21. században találta ki neki a budapesti városvédelem. Az - egyébként Lipótvárosban, Ferencvárosban és a Rózsadombon is letelepedő - nagy számú zsidóság mellett itt éltek a hozzájuk hasonlóan a Belvárosból kitiltott Balkánról jövők is, a városfalon belülről kiszorult pesti polgárok, és mivel a 19. században Erzsébetváros még Terézváros részeként kertvárosnak számított, építkezett itt a módosabb pesti polgárság is. A fejlődés a negyedben 1945-ig folyamatos volt, ezért található meg ezen a kis helyen a klasszicista historizáló, az eklektikus és a szecessziós Pest is. Bár itt hozták létre az egyik pesti gettót, a negyed építészetileg relatíve érintetlen maradt, a zsidó lakosság azonban töredékére csökkent. A környék életszínvonalának már korábbi visszaesése miatt a tehetősebbek gazdagabb környékre költöztek, a II. világháborúban elhurcolt zsidók közül pedig kevés tért ide vissza.

Az igazi rombolást az újkori városépítészet vitte/viszi véghez: először az elkezdett-de-végül-be-nem-fejezett Madách sétány ideájával, amiből csak a negyed egykori zsidó központját jelentő Orczy-ház lebontása és helyére a Madách tér felépítése valósult meg, habár az eredeti tervek szerint az Andrássy út mintájára egy sétány vonalában ledózerolták volna a kerületet. Aktuális hatás pedig a negyed szövetét magasról letojó, megtérülésbiztos lakótelepszerű beépítéshullám. Ezt megakadályozandó jött létre az Óvás! Egyesület, amelynek köszönhetően Belső-Erzsébetváros 2002-ben UNESCO védelem alá került (legalábbis a fent leírt terület), 2005-ben pedig a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal a terület 51 épületének műemléki védelmet biztosított - nem mintha ezeknek bármi hatása tapasztalható lenne.

Holló utca, sziget a negyedben

A negyedre általánosságban leginkább a romosság jellemző, és kérdés, hogy mit kezdjünk a romokkal. Az Óvás! azt érte el, hogy semmit. A terület minden egyes házának Zsidónegyed módra való visszaállítására  a tőke részéről nincs akarat, igény. Ma így a műemlékiség attribútuma a 7. kerület ezen részén tulajdonképpen a felújítására váró, addig békésen omladozó homlokzat, és a védettséget jelző tábla a kapualjakban, ami vajmi keveset véd az általa konkrétan eltakart felületen kívül (lsd. BDzsH díjnyertes képe). Ez így szerintem nem helyes. Romokat őrzünk reménytelenül, és nem adunk helyet a fejlődésnek. Nem tartom jó ötletnek a negyed konzerválását, hogy én, 21. századi ember a műemlékvédelem koronájával a fejemen azt mondom: a Zsidónegyed azért izgalmas, mert a progresszív, liberális szellemiségű zsidóknak köszönhetően színes, mozgalmas és magába foglal minden építészeti stílust; de csak eddig a pontig, mert jövök én, és itt befagyasztom a folyamatot! Ami eddig megjelent, azt műemléknek nyilvánítom, minden ezutánit azonban idegennek, destruktívnak.

Tévedés, hogy a kortárs építészet kötelező jelleggel megölné a negyed hangulatát. Nem azért, mert látható, a kora 20. század kortárs építészete sem ölte meg a negyed akkori hangulatát - ezért lehet színes -, hanem mert épp a mai építészet képes úgy illeszkedni egy régi képbe, hogy nem adja fel saját aktualitását sem; pont a művészi emlékek védelmének újkeletű igénye miatt. Nem a kortárs építészettel kell harcolni e téren, hanem a figyelmetlenséggel, az igénytelenséggel. Ráadásul a negyed védett épületeinek nagy része teljes pompájában sem volt jelentős alkotás, ma pedig lakhatatlan állapotban van, ami tulajdonképpen egy lehetőség: fel kell tudni adni néhányat a rengeteg romból, de egyben el kell érni, hogy a város szövetének megőrzése legyen az első szempont új beépítéseknél - az átlag budapestinek sokkal értékesebb egy egészséges új ház, mint egy számára irreleváns történelemmel bíró rom.

A Wesselényi utca nem zavaróan vegyes homlokzatai

A Negyed hangulatát nem a konkrét, részben védett épületeknek, a zsinagógáknak, kóser éttermeknek, mészárszékeknek vagy boltoknak, sem az egyébként meglepően ritkán előforduló zsidó szimbólumoknak köszönheti, végképp nem a történelmi tehernek, amire alig-alig találunk jelet; habár ezek mind-mind szerves részei a jelenségnek.¹ A negyed egyszerűen csak élhető, élettel teli. Varázsát alapvetően rendezése/rendezetlensége adja, a Király, a Wesselényi és a Dohány utca tágas tere, és az ezek által határoltak, a szűk Dob utca, a kanyarodó Kazinczy utca, a Klauzál tér környékének kuszasága, alacsony forgalma. Szinte nincs tömegközlekedés, de bántó is lenne buszokkal megtölteni az utcákat. Teljesen egyedi érzés itt bandukolni, itt elveszni, rácsodálkozni az utcák egymásutániságára, az átjáróházakra, passzázsokra, áttörésekre - és elámulni az egyszer csak előbukkanó zsinagógákon, vagy épp az ortodox román templomon. Nem véletlen, hogy itt található a Szimpla, a Szimplakert, a Mumus, a Szóda, a Sirály, vagy épp a Wichmann Szent Jupát, a Kádár vendéglő és a Klauzál téri vásárcsarnok Laci-konyhája. Erre kell vigyázni, a negyed így értelmezett értékeire, és nem az épületek valaki által meghatározott korhűségét félteni. Ezért látom én - akármennyire is furcsán hangzik - a házak lebontásánál sokkal károsabb problémának az átjáróházak lezárását, eltűnését, a Király és a Wesselényi utca autóforgalmát, az éjszakai élet korlátozását most épp szesztilalommal, vagy az utcák állapotát.

Átjáróház a Dohány utca és a Rákóczi út között

Nem értek egyet a Zsidónegyedet megmenteni akaró fanatizmussal. "Budapest most leginkább egy karácsonyfához hasonlít, amire lapáttal szórják rá a díszeket - és ez a karácsonyfa majd egy szép napon hanyatt esik" - írja Zoboki Gábor kiáltványában, de nem a Zsidónegyedről, hanem általánosságban a fővárosról, így Belső-Erzsébetvárosról is.  Természetesen nem vitatom: a negyed épületei a városvezetésnek köszönhetően tényleg valós veszélyben vannak - gondoljunk csak a Holló utcára, amit gyakorlatilag kiszakítottak a negyedből egy oda teljesen idegen beépítéssel és az azzal járó utcaformálással -, de nem önmagában a változás ténye, hanem annak milyensége miatt - ez viszont egész Budapest problémája. Aki a Zsidónegyedet akarja megmenteni, és ezt el lehet különíteni az előzőtől, az valójában Belső-Erzsébetvárosból, a zsidónegyedből Zsidónegyedet akar csinálni (a 'Mazsihisz segítségével a zsidó lakosság visszatelepítése'-féle vágyakkal inkább nem foglalkoznék). Egy valaha volt kort akar előkeresni, és azt kis hangsúlyeltolással visszaállítani. Skanzent csinálni mutatóba turistáknak, büszke helyieknek, azt hazudva, hogy a hely lényege a zsidósága. Ezzel viszont megölnék a negyed nagyszerű életét, nyüzsgését - ami a régi pesti zsidónegyednek is az igazi lényege lehetett.

¹Perczel Anna Védtelen Örökség című könyve kötelező olvasmány mind a negyed, mind az egyes házak története iránt érdeklődőknek, másrészt pedig egy beszélgetés mellett a bejegyzés egyik alapvető forrása.

Vissza a főoldalra

A következő sorok „papírra” vetésére nem titkoltak EZ A BLOGBEJEGYZÉS sarkallt:

Budapest és Prága.

Sokszor, nagyon sokszor kellett már végighallgatnom/végigolvasnom a vitát, vajon Budapest, vagy Prága a szebb. És nagyon csodálkoztam a legtöbbször, hogy emberek képesek komoly észérvként eladott személyes benyomásokat latba vetni egy olyan vitában, aminek sem értelme, se partja nincsen. Olyan ez, mintha arról kezdenék el vitázni Solaitid barátommal, hogy Natalie Portman, vagy Hámori Gabi a szebb nő. Egyrészt teljesen felesleges vita volna, mert valószínűleg sosem fogunk olyan helyzetbe kerülni, hogy ennek a mérlegelésnek tétje legyen, másrészt azért is értelmetlen, mert ez egy teljesen szubjektív kérdés. És ugyanígy van ez a városokkal… …és elnézést a női nemtől, hogy városokhoz hasonlítottuk.

A szomorú helyzet az, hogy egyáltalán nem tudom felfogni, miért kerül ez a vita időről időre elő itt-ott. Nem is értem az egészet. Miért kellene nekem választanom? (Elvégre nem nőkről van szó.) Miért kellene nekem megmondanom, melyik a szebb, jobb, ilyenebb-olyanabb. Egyszerűen nem értem továbbra sem a vita lényegét.

Itt van nekem Budapest. Blogot írok róla, gondolom nem kell magyaráznom, hogy szeretem és érdekel a sorsa. Benne élek, benne élem az életem. Ennél több szál nem köthet egy városhoz, és tudom akárhova is kerüljek életem során csak ebben a városban fog az eszembe jutni mindig arról a gusztustalan pirosra festett padról ott a Gellért hegyen a lány, akivel először jártam. Csak itt lesz különös jelentése a 8-asra számozott busznak, itt fogom tudni teljesen részegen is haza az utat a Kazinczy – Király utcák sarkáról és itt fog eszembe jutni mindig a Tabán lejtőjéről, hogy egy átivott este után milyen jól aludtunk ott a fűben Péter barátommal. Itt fogok mindig sejtelmesen mosolyogni azon, ha valaki Óbuda, Bogdáni úti buszvégállomásról beszél. Mert itt vagyok otthon és nem máshol! Itt élek, ezt a várost használom, az élményeim és életem ide kötnek. Ha Prágába születtem volna, bizonyára többet mondana a Károly híd, többet mondana a Tyn templom, de így számomra csak díszlet. Nem vagyok használója annak a városnak. Múzeum nekem, amit megnézek, és csodálom szépségét. Aztán felébredek. Nekem a valóság Budapest.

Ezért nem értem mivégre lehet őket hasonlítgatni szabadon. Az meg nem egy érv, hogy Prága szebb. Prága nem szebb, nem jobb, nem különlegesebb. Prága más! És Budapest is más! És Bécs is más, és Berlin is más, és Barcelona is más és Belgrád is más! Mind-mind egyedi és érdekes. Sőt mondok valamit, szerintem még Minszk, Vlagyivosztok, Tbiliszi is egyedi és érdekes! Mindegyiknek megvannak a maga értékei, és értéktelenségei. Egymáshoz hasonlítani őket pedig esztétikailag lehetetlen. Persze-persze: lakosság, GDP, kórházi ágyszám, stb… Ezek statisztikai adatok, ahogy az is az, hogy barokk vagy eklektikus e egy belváros. Az igazi városképet mindig valami más adja, ami nem leírható számokkal és betűkkel, ami nem elemezhető építészetileg és művészetileg, és ami áttör még a piszkon és húgyszagon is. A városkép teljesen személyes. Mindegyikünknek egyedi képe és élményei vannak Budapestről. Minden ittlakónak. És éppen ezért nem lehet egy-egy szavas jelzőkkel érvelni városok mellett. Azok annál sokkal bonyultabb lények. (És akkor itt talán a női hasonlat is a helyére került)
 

Én azt mondom: Kinek a pap, kinek a papné. Azért meg ne tépjük le senkinek a fejét, mert szebbnek találja a szőke hajat a barnánál. Ez van.

Nem szeretek sosem azzal érvelni, hogy "dehát mit szólnak ehhez a turisták". Ugyanis nem az a lényeg, hogy ők mit szólnak hozzá, hanem hogy mi, saját városunk lakói mit szólunk hozzá. Nahát mit szóltok ehhez?

West-Balcon

A turisták pedig úgy jönnek a képbe, hogy ezt a fotót történetesen bármelyik fővárosunkba látogató elkészíthette volna, ha a Váci utca végén a Szabadság híd, vagy a Központi Vásárcsarnok helyett a Só utcát fotózza. Mari néni, a Tóthék, meg az a fiatal házaspár a negyedikről biztosan nagyon jól jártak ezzel, de a városkép nem kicsit szenvedi meg az építő kedvüket. Valamelyiküknek még arra is volt igénye, hogy bábkorlátot csináltasson, micsoda polgári miliő. Véleményem szerint ez: szégyen!

És ez a mi szégyenünk, a mi igénytelenségünk, a mi városunk. Tudom, hogy ez az épületrész csak azért látszik, mert előtte 3 telek is üresen áll, de ez akkor sem menti ezt a balkáni romantikát.

BDzsH

vissza a főoldalra

Régen jelentkeztünk már régi és új képpárokkal. Hát most megtesszük.

Bizonyára sokan ismeritek a Puskin Mozit. Azt talán már kevesebben tudjátok, hogy eredetileg Fórum Mozi néven nyitotta meg kapuit. Az épület - a Kossuth Lajos utca 18-as számú ház - eredetileg a Tudományegyetemi Alap bérházaként épült meg 1893-ban Czigler Győző tervei alapján. Csak, hogy ezt az ismeretlenül csengő nevet tudjuk mihez kötni, ő tervezte többek között a Hunyadi téri és a Hold utcai vásárcsarnokokat, a Műszaki Egyetem Gellért téri (CH) épületét, - aminek szintén hiányzik a sarokkupolája - a Gozsdu-udvart, és a halála után befejezett Széchenyi fürdő egy részét. Az épület Kossuth Lajos utcai homlokzatán az alapos szemlélődőnek feltűnik négy szobor. Természetesen - mint azt megszokhattuk már az e korból származó épületek esetében - van jelentésük. A tudás, a dicsőség, a törvény és a hit kőből formált allegóriái. Reméljük egyszer visszaépül a saroktorony. Ja és köszönjük a Sárkány Centernek, hogy segítséget nyújtott a XXI. századi közeg hiteles ábrázolásában.

Saroktoronnyal és autók nélkül. Autókkal és saroktorony nélkül

Nem sokkal messzebb, a Duna partja felé pillanthatjuk meg mai másik helyszínünket. A Március 15. tér 6-7-es számú épületet, ami tulajdonképpen két épület, még ha kötőjellel egybe is forraszottuk őket. Akik ismerik a Mátyás-pincét azok könnyen beazonosíthatják a házat. Akik nem, azoknak javaslom a helyszíni ismerkedést. A ház, amit építtetője után Barabás-háznak neveztek egykor 1903-ban épült fel az Erzsébet híd pesti hídfője mellett, a lebontott régi Belváros kis házainak helyén, Schütz Rezső - akiről annyit sikerült kideríteni, hogy ő tervezte még a Thököly út 27-et... aki ismeri a házat; szerencsés - tervei alapján, szecessziós stílusban. 1914-ben aztán Révész Sámuel és Kollár Lajos tervei alapján kibővítették a 7-es számú telken hozzáépült házrésszel. Sajnos ugyanolyan szögből lehetetlen fotózni, mert az archív kép elkészülte óta igencsak megváltoztak a terepviszonyok a hídfőnél, maximum a korlátról való lelógás, vagy ugrás és gerinctörés árán lehetett volna ugyanonnan képet készíteni. Így maradt a Photoshop CS2.0 rendbehozni a helytelen szöget. Ja, és a régi képen bal oldalt belógó épület nem az én hibám miatt nincs rajta az újon, lebontották a II.vh után. A "megváltozott terepviszonyt" pedig leginkább házunk földszintjének méretében lehet tetten érni.

Nem is Budapest lenne, ha nem tűnt volna el pár dísz az évtizedek során.

Ezúton is köszönet a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményének a fotókért!

BDzsH