A hídról szóló november 20-iki hetiBeton adásunkat ITT hallgathatod meg!





Disznóság lenne részemről, ha nem említeném meg a remek művet amiből dolgoztam és az interneten is fellelhető: Páll Gábor: A budapest Duna-hidak története [pdf]

A hídról szóló november 20-iki hetiBeton adásunkat ITT hallgathatod meg!
Megszakítjuk futó sorozatunkat, mert...
Eláruljuk a nagy titkot, leleplezzük, lelőjük a poént, rajtakapjuk! Óóriási szenzáció! Daniel Libeskind, a világhírű, rendszerint csomó felesleges címkével illetett építész inkognitóban épített Budapesten! Az állítás megkérdőjelezhetetlen, a titkolódzás okaival azonban nem tudunk és nem is akarunk foglalkozni - örülünk, hogy ezzel végre Budapest is csatlakozott a világvárosok sorába.
A berlini Zsidó Múzeum; kép forrása
Daniel Libeskind korunk egyik legjelentősebb építésze. Épületei felismerhetők markáns stílusáról, amelyet a töredezettség, a szilánkosság jellemez, valamint a szokásos tömegek felbontása, a fizikai törvények látszólagos elhagyása - az építészetet filozófiai szintre igyekszik emelni, ennek érdekében épületeivel próbál továbblépni a fizikai törvények és a megszokottság korlátain. Eszköztára az építészetben olyan, mint a wonky¹ hangzás az elektronikus zenében (bár Libeskind komolyzenében utazik) - utóbbi alatt kb. a töredezett, szabálytalan ritmusokból és széteső effektekből építkező zenét értjük. Libeskind nagyon-nagyon a berlini Zsidó Múzeummal lett híres, amelynek átadása óriási szenzáció volt: a múzeumi épület az építész állandó jelzőjévé vált, a "világhírű", a "dekonstruktivista" és a "Berlinben élő amerikai lengyel zsidó" mellett. És most egy év alatt két épülete is megjelent Budapesten. Hogy miért nem hallott erről senki sem, mi miért tudunk mégis róla?
A torontói Royal Ontario Museum; kép forrása
Mint írtuk, Libeskind stílusa markáns. Nagyon markáns. Olyan nagyon markáns, hogy valóban félreismerhetetlen: épületeit nem lehet összekeverni más építész munkáival. Mondhatni, Libeskindnek van egy titkos receptje, amely alapján futószalagszerűen gyártja egyedi épületeit. Ezért illeszthető be például a berlini Zsidó Múzeum és a torontói Royal Ontario Museum bővítésének sorába a két budapesti épület. A torontói példa különösen jól passzol az újlipótvárosi Pannónia Általános Iskola bővítéséhez. Az épület új, kétszintes, tetőkertes tornatermi szárnyát az Archi-Kon kft. álcájába bújva tervezte Libeskind. Hiába a titkolózás, az analógia magáért beszél: a Royal Ontario Museumra ránövő kristályszerű Libeskind-szárny tagadhatatlan nagybácsija az újlipótvárosi épületnek - itt a Schulek Frigyes fia, Schulek János tervezte épület került kiegészítésre.
Az eredeti iskolaépület tulajdonképpen kis szecesszióval beoltott Halászbástya, az új tornaterem pedig - valószínűleg a budapesti viszonyoknak és közízlésnek köszönhetően - egy szelídebb Libeskind-ház. Nem játszik az épület tömegével a tervező, megtartja a környező épületek diktálta párkánymagasságokat és homlokzati síkokat, bár magastetőig azért nem fajul. Így tömegében nem, de tornateremhez illő energetikus homlokzati játékával, a nyílások sajátos elrendezésével megerőltetés nélkül illeszthető a Libeskind-életműbe.
A Pannónia Általános Iskola tornaterme, bal szélen az iskola
Másik, újabb épülete sem teljes, sőt. A budai Allée esetében nehéz eldönteni, hogy igazándiból csak egyetlen tömbnél lóg-e ki a lóláb, vagy valójában csak ahhoz az egy tömbhöz van-e köze a Finta iroda nevében tervezgető Libeskindnek?! Ez a tömb azonban gyakorlatilag felcserélhető a Pannónia utcai általános iskola kiegészítésével: a homlokzat kialakításához képest tömegében ugyanannyira bátortalan, mint pesti rokona (persze ha az épületkomplexumot mint egészet vesszük, más a helyzet). A homlokzatokon végigfutó össze-vissza cikcakkos vonalak mellett itt már a függőleges barázdáltság eszközét is bevetette Libeskind az épületre mintegy rátapasztott takaró esetében. A cikcakkokon túl maga a takaró is "felnyílik", itt mintha a burkolat alatti üveghomlokzat figyelne ki. A tömb éjszakai kivilágításával is az előbbi hatásokat igyekezett a tervező kihangsúlyozni, sikerrel emelve ki a tömbön felvonultatott Libeskind-ABC-t.
Az Allée említett tömbje; kép forrása
Viccet félretéve (igen, vicc volt): Daniel Libeskind valóban korunk egyik leginnovatívabb, legnagyobb hatású építésze, jelentőségét kár tagadni - hiába szaporodtak meg az utóbbi években az őt támadó kritikus hangok, mondván, tervei mind egy kaptafára mennek, mintha egy gyár köpködné ki őket (bár ezt többek között New York-i toronyház terve megcáfolni látszik). Cseppet sem meglepő tehát, ha a "Libeskind-ABC" bekerül a kor építészeti eszköztárába - ezt láthatjuk talán az imént viccelődve bemutatott két épületen. Kérdés azonban, hogy van-e értelme a cikázó vonalak átvételének, ha az izgalmas tömegkezelésről és az alapvető filozófiai háttérről megfeledkeznek a követők?, avagy, baj-e, ha magáévá teszi a mainstream építészet is az egykor radikális, újító eszköztár egyes elemeit? Egy biztos, ez mindig is így volt.
¹Wonky: quart.hu-n második bekezdés röviden magyarul, itt bővebben angolul - végül egy jellegzetes szám a youtube-on
Miközben Széchenyi tovább brandyzik a fejlécen, mi folytatjuk a Lánchíd 160. születésnapja alkalmából indított sorozatot!
Mint az előző posztban írtuk, Budának és Pestnek is nagyon elege volt már a hajóhidas helyzetből, hogy a hajóforgalom, a fagy és a Duna zajlása miatt rendszeresen nem lehetett átjutni a túlpartra. Meg is indult az ötletelés állandó híd állítására, de a 18-19. században egy ekkora folyó áthidalása nemcsak anyagi, hanem technikai kihívást is jelentett: a kisebb folyókon jól működő fa- és kőhidak erre a terepre nem voltak alkalmasak. Rengeteg meg nem valósult terv maradt fenn, ezeket nézzük át, a teljesség igénye nélkül - érdemes figyelni a dátumokat, milyen sűrűn bukkant elő egy-egy új ötlet.
A tervek a következő alapvető kérdésekre keresték a választ: hogyan lehet az árvízveszélyt kizárva építeni hidat egy ekkora szélességű folyón, amelyen ráadásul gyakori az erős jégzajlás?; hol épüljön fel az állandó híd?; és végül, miből? Az 1780-as években két terv is született: Balla Antal egy 13, illetve egy 22 pilléres, Török Sándor pedig egy 5 pilléres kőhíd tervével állt elő. Az ilyen Károly-híd-utánérzéseket azért kellett elvetni, mert félő volt, hogy a pilléreknél feltoluló jég áradást okozna. 1819-ben Campmiller József 4 kőpilléren álló hidat tervezett, nagy íveit görbe növésű fákból építette volna meg, magyarázva mindezt a szerkezet csekély tömegével. Ezt az ötletet, bár a városlakók körében népszerű volt, a szakmai bizottság abszurdnak nevezte és elvetette. 1823-ban Baritz György - elsőként - vasláncokon függő híd tervét publikálta, az akkor elterjedő új technológiának köszönhetően a mederpillérek számát egyre tudta csökkenteni!
Trattner Károly mederpillér nélküli hídterve a piaristák rendházának magasságában
Ekkorra már ismertek a biztos lábakon álló angliai függőhidak, Széchenyi is ki-kiruccan megtekinteni néhányat. 1825-ben Pest megye főmérnöke, Szvoboda János, aki egyébként tagja volt a Campmillert elutasító bizottságnak, már mederpillér nélküli függőhíd tervével állt elő: a pesti görögkeleti templom és a Döbrentei tér közötti híd pályáját a partokon épített nagy gúlaszerű tornyok és lánckötegek tartották volna. Ehhez hasonló Trattner Károly 1828-as elképzelése: az ő egyíves hídját kb. 4.74 méteres (15 láb) oszlopok tartották volna kicsivel arrébb, a piaristák rendházánál, amelyet lebontott volna (az épület a mai rendház előtt állt, és végül tényleg lebontották). Ezek a tervek gyakorlatilag a mai Erzsébet-híd tervei, úgyhogy tulajdonképpen valamilyen szinten megvalósultak.
Brunel ötnyílású hídterve (NÉZD MEG NAGYBAN)
Ugyancsak 1828-ban került nyilvánosságra Brunel (világhírű brit mérnök, a cilinderes emberke a nagy láncok előtt) négypilléres hídterve, amelyet Sándor Móric kérésére, Széchenyi István segítségével készített el. Lux György János 1829-ben szembement a trenddel, és elvetette a lánchíd ötletét, ő még nem bízott a technikában, szerinte az nem bírná a terhelést. Pillér nélküli merev kovácsoltvas hidat ajánlott, amely a leírás szerint ferde síkokra lett volna támasztva. Az ötlet extrája, hogy állítása szerint meg tudta volna oldani, hogy a hidat a vízfolyás irányába könnyen el lehessen mozdítani, továbbá a híd elforgathatóságára is ígéretet tett.
Győry Sándor terve a Duna szabályozására: látszik a pesti part tervezett bővítése és az új telkek (fehérrel); fölötte a nulla és a két mederpilléres változat
De jöjjön a két legizgalmasabb terv! Győry Sándor 1833-ban rájött, hogy hidat nem lehet csak úgy a semmiből építeni, előbb szabályozni kéne a partokat! A Margitsziget déli csúcsától a gellérthegyi szűkületig a Dunát 150 ölre, azaz kb. 284.4 méter szélesre szűkítette volna. Számításai szerint így a pesti part 98 öllel, azaz kb. 185.9 méterrel bővült volna, és az ebből származó nyereségből boldogan lehetett volna állni a híd cechjét. Ő is lánchídban gondolkozott, mégpedig az egykori Deron-ház magasságában, és a hídnak három változatát is kidolgozta: nulla, egy-, illetve kétpillérest.
Vásárhelyi Pál terve, a középső elfordított pillér tetején a mulatóház, alatta épp áthalad egy gőzhajó (NÉZD MEG NAGYBAN)
A legtutibb tervet egyértelműen Vásárhelyi Pál alkotta. Terve 1838-ban, tehát már a Clark-féle terv elfogadásával egy évben készült. A hidat magát a mai Lánchíddal azonos helyre rakta volna, de az elképzelés ennél többről szólt. A hárompilléres híd középső pillére a többire merőleges, tehát nyílásával a Duna folyásának néz, itt kelhettek volna át a hajók az 50 évvel későbbi (!) Tower Bridge-éhez hasonló csapóhidas technikával. Ilyenkor a gyalogosok egy lépcsőn keresztül a pillér tetején folytathatták útjukat, ahova Vásárhelyi ráadásul "tündéres mulatóházat" tervezett, "hol gyönyörű kilátás mellett, kellemes pihenőhely, frissítő étel, ital, fagylalt, csemege és - rheuma" várta volna az arra vágyókat.
Az elképzelés különlegességét azonban egy következő ötlet adja: a hidat összekötötte volna a Margitszigettel. A Duna közepén, azt kettéválasztva, egy 6-8 öl (kb. 11-15 méter) széles töltést hozott volna létre, amely - két ponton híddal megszakítva - egészen a sziget déli csücskéig vezetett. A földnyelv segítségével könnyen megközelíthetővé vált volna a Margitsziget, de Vásárhelyi szerint a sétálgatás mellett hasznosítható lett volna kikötőként és rakodópartként is. Összekötötte volna a Margitszigettel a mellette akkor még külön álló kisebb szigetet is, a Festők szigetét, ahol bármily meglepő, festők festhettek és szobrászok szoborhattak volna kedvükre.
Vásárhelyi Pál terve, látszik a töltés a híd tervezett helye és a Margitsziget között, valamint a Margitsziget és a Festők szigete között; jobb oldalt a hajóhíd (NÉZD MEG NAGYBAN)
Hogy miért nem valósult meg egyik terv sem? Egyrészt, mert ekkor még nem volt kellő pontossággal felmérve a Duna, így senki sem tudta biztosan megmondani, milyen hatása lenne egy hídnak. Továbbá az anyagi háttér biztosítását sem tudta egyik terv sem meggyőzően előadni. Aztán beszállt a játékba Széchenyi István, eleget tett az előző két pontnak, de kimondta: a hidat külföldi, neves építésznek kell építenie! Sztárépítészet a 19. században.
Mint minden pénteken ma is hetiBetonoztunk. itt meg hallgasd! Meglepően kellemesre sikeredett. Ez azt jelenti, hogy mi sem számítottunk rá, hogy jó lesz. :)
November 20-án, azaz jövő hét péntekén lesz 160 éves a Széchenyi lánchíd; ezt körberajongva tematikus heteket tartunk a blogon (figyeldoda a fain új fejlécet!), úgyhogy több, a hídhoz lazábban vagy szorosabban kapcsolódó posztot lehet majd olvasni!
Budapest a hidak fővárosa, röhögve szaladgálhatunk valamelyik hídon Buda és Pest között ide-oda, ha épp úgy tartja kedvünk - vagy ha értelmetlenül rohangálni épp nem is akarunk, az átkelés a Dunán ma tulajdonképpen problémamentes, nem is gondolkozunk sokat azon, hogy egy folyó választja ketté a várost. Pedig csak 160 éve, 1849. november 20-án adták át Budapest első állandó hídját, a Lánchidat - mi volt előtte? Hogy találkozott a budai kisasszony és a pesti rakodómunkás?
Széchenyi meglovagol egy üveg Lánchíd brandyt az ünnepi fejlécen, háttérben a Lánchíd régi és mai kivilágításának mashupja, hogy a Palotáról ne is beszéljünk
Hidat a mai Budapest területén először a rómaiak emeltek, ráadásul állandó hidat, úgyhogy valójában nem is igaz, hogy a Lánchíd lenne az első - viszont az igaz, hogy a rómaiak után a Lánchíd 1849-es átadásáig kellett várni a következő állandó hídra, ami nem kis idő. Az aquincumi tábort és a Rákos-patak torkolatánál emelt ellenerődöt kötötték össze fahíddal, útba ejtve a 19. században eltüntetett Fürdő szigetet - az egykor a Margit szigettől északra fekvő sziget, bármily meglepő, fürdőnek adott helyet. Ezenkívül hajóhidat, tehát rögzített hajókon nyugvó hidat is emeltek, ezt az Erzsébet híd közelében, a mai Tabán és a Március 15. tér helyén akkor állt erőd között - az utóbbihoz tartozó hídfőállás romjait láthatjuk ma is a téren.
A rómaiak után a 16. századig nincs híd a Dunán Budapest területén. Télen maga a befagyott Duna a híd (míg egyszer legalább 40 ember halálát okozva be nem szakad), nyáron pedig hajókázott az átkelni vágyó nép. Bár álmodozott Zsigmond király állandó kőhíd építéséről, és ennek érdekében állítólag meg is kezdte a budai vár közepén egy torony alapzatát, Pesten pedig egy domb emelését: a kettő magaslatot kötötte volna össze kőhíd, de a projekt a király halála miatt még korai stádiumban elakadt. Mátyás is dédelgetett egy hasonló tervet, bár ő néhány forrás szerint márványhídban gondolkozott - végül inkább háborúkba ölte pénzét és idejét.
A török hajóhíd aligha pontos ábrázolása (NÉZD MEG NAGYBAN); forrás
Legközelebb a törökök emeltek hajóhidat, valamikor 1556 körül, alig pár évvel a rómaiak után. A korabeli beszámolók szerint nagyon tuti híd a mai Ybl Miklós tér és a Deák Ferenc utca között volt és 60-70 hajóból állt. Mivel a híd kisebb hajókon feküdt, a Duna víziforgalmát a középső 2-2 hajó felnyitásával engedték át, ha pedig fagyott a Duna, a hajóhíd a budai partnál aludta téli álmát. Többször újjá kellett építeni: 1578-ban földrengés pusztította el, ezután 1598-ban a Dunán megindított, farönkökből ácsolt tutajokkal rombolták szét a hidat a Habsburgok, hogy aztán 1602-ben kevésbé kreatívan felgyújtsák; végül 1686-ban a törökök robbantották fel ágyútűzzel a hidat, menekülés közben. (Ismerős?)
A repülőhíd
Buda visszavétele után sokáig csak repülőhíd működött a Dunán, amelynek azért találó az elnevezése, mert se nem repülő, se nem híd. A repülőhíd egy kötélből áll, amelyet kisebb hajók tartanak a felszínen, a kötél egyik vége le van horgonyozva a folyó közepén, és a másik végén van az utasokat szállító hajótest. A szerkezet lényege az, hogy a hajótestet a folyó sodrása viszi egyik parttól a másikhoz, tehát úgy működik, mint egy nagy inga. Ilyen "híd állt" a Dunán az 1770-es évekig, amikor újból hajóhidat emeltek helyette. 1790-ben a jól teljesítő hajóhíd mellett újra beüzemeltek egy repülőhidat az országgyűlés idejére, ennek a hajóteste 250 négyzetméter volt.
A hajóhíd, láthatóak a lámpák (NÉZD MEG NAGYBAN)
1770-ben először a Rudas fürdő magasságában emeltek hajóhidat, ezt idővel a Kishíd (a mai Türr István), majd 1788-tól a Nagyhíd, azaz a mai Deák Ferenc utca vonalába költöztették. Ez a híd működött 1849-ig, és szerették az emberek nagyon - egy ideig ráadásul a Duna sodrásának megfelelően bájosan görbült a vonala, tehát egy kanyarral lehetett csak átkelni a folyón. A török híddal ellentétben 40-50 hajóból állt, színes volt, 4 szobor is díszítette (többek közt Szent Kristóf és Nepomuki János szobra), éjszaka 16 lámpa világította meg. A híd közepén egymástól gerendákkal szétválasztva zajlott a lovas- és kocsiforgalom a két irányba, a híd oldalain pedig 80 centi széles járdákon haladt a gyalogosforgalom, egyik oldalon Pestről Budára, másik oldalon fordítva. A hídfőknél vámszedő házak álltak, ahol a hídvámot szedték, kivéve attól, akitől nem.
A hajóhíd Vasquez térképéről, jól látszik az elkülönített járda és az egyirányú közlekedés (NÉZD MEG NAGYBAN)
hátránya is akadt azonban a hídnak: a dohányzás például szigorúan tilos volt. Továbbá, ha jött egy hajó, a hidat középen szét kellett szerelni; ez a török időkben még rendben volt, de a hajósforgalom a gőzhajóknak köszönhetően ugrásszerűen nőtt, így a hidat egyre sűrűbben kellett lezárni. Egyébként sem volt mindig töretlen a boldogság, nyáron az alacsony vízállás miatt sokszor nagyon lesüllyedt a híd közepe, így a parthoz közeledő szakasz olyan meredek lett, hogy egy-egy szekér néha visszacsúszott, és lovastul rádőlt a mögötte haladóra. De ez mind semmi, télen a fagy miatt decembertől márciusig, illetve rossz esetben egészen májusig ki kellett vonni a hajóhidat a forgalomból, azaz ekkor nem volt átkelőhely a két város között. Lehetett hajóval vagy komppal próbálkozni, de jégzajláskor az is életveszélyes volt, a két város ilyenkor hónapokig teljesen el volt szakítva egymástól. Így ragadt 1800-ban Budán egy egész napra a József nádor báljára látogató több ezer pesti polgár és a magistrátus, de Széchenyi is jó pár randit bebukott a zajlás miatt. Bepipult, és aznapi naplóbejegyzése valami állandó hídról és az ő egyévi jövedelméről szól - kár, hogy nem blogot írt, így az írást más nem olvashatta.
Tehát egy állandó híd építése a 19. századra nagyon aktuálissá vált, beindult az ötletelés helyről, szerkezetről - de erről majd legközelebb.
Utolsó kommentek