Volt itt egy vicces kis pályázat már a 19. században, ami lehetne akár mai muhaha is: kicsit előbb írták ki a pályázatot, mint hogy tudták volna, hogy mit is várnak a pályázóktól, azt pedig végképp nem akarták eldönteni a végén, hogy ki legyen a terveket megvalósító győztes, hiába indítottak második fordulót is. Azért szöszöltek egy jót, időt pedig a biztonság kedvéért nem hagytak eleget sem a tervezésre, sem a kivitelezésre. Mégis, egyik legelfogadottabb épületünkről van szó, egy rendelésre jött régi-új vegyes felvágottról: a városligeti Vajdahunyadvár néven futó épületegyüttesről.
Hogy az utókor is élvezze a műsort, egy kis bunyó is kerekedett. A meccs, mint később kiderül, Alpár Ignác, a bankokat kedvelő és Schickedanz Albert, a varázslatos nevű között zajlott, majd végződött előbbi győzelmével; én pedig, hogy leplezzem elfogultságomat, három forrást fogok használni: az elvileg semleges Építő Ipar vonatkozó cikkein keresztül a zsűri értékeléseit, továbbá Rosch Gábor Alpár Ignác építészete című könyvét (Enciklopédia Kiadó, 2005) ütköztetem a Schikedanz-életművet bemutató kiállítás katalógusával (Szépművészeti Múzeum, 1996), aminek szövegét egyébként Gábor Eszter írta. A hatásvadászat kedvéért pedig elhagyom a lineáris kronológiát.
A Vajdahunyadvár
A meccs
1893-ban hirdették ki a pályázatot a városligeti millenniumi kiállítás Történelmi Főcsoporjtának tervére. Az ezeréves kiállítás, melynek során több mint hatvan pavilont építettek föl, majd bontottak le, két részre bontható: egyik a történelmi, azaz a fokozatos fejlődést bemutató, másik a jelenkori, azaz a fejlődés eredményét bemutató rész. A Történelmi Főcsoport pályázatára 11 pályamű érkezett be, ezek közül négyet díjazott a zsűri, de győztest nem hirdetett közöttük, mert egyik pályázati mű sem volt elég közel elképzeléseikhez - nem mintha bárki is tudta volna, mi az. A négy díjazott mű közül kettő, Pfaff Ferenc és Tandor Ottó mintha előzetes egyeztetések után az akkor épülő Parlamenten osztozkodott volna: előbbi a tornyokat és a csúcsíves ikerablakokat, utóbbi pedig a kupolát kapta. Alpár Ignác a keleties stílust találta a legmegfelelőbbnek a magyar történelem bemutatására. Palotája csupa torony és orientalizáló motívum, amit a Rosch könyv "új magyar stílus" kifejlesztéseként értékel, a Szépművészeti katalógusa az épület világos szerkezetét dicséri, ám a zsűrit nem sikerült meghatni: "török bazár"-nak titulálták a tervet, amely egy "keleti kiállítási csarnoknak" talán, de "a magyar történelmi kiállítás jellegének nem felel meg".
Alpár Ignác terve az 1893-as pályázatra /forrás: Építő Ipar/
A Rosch-könyv Schickedanz tervével nem sokat vacakol, megemlíti, hogy historizáló tömböt javasolt, és inkább a pályázat eredménytelenségének taglalására, majd a biztosabb talajon mozgó 1894-es második fordulóra tér át. Második nekifutásra a zsűri konkrétabb ötletekkel hozakodott elő: kikötötték, hogy a pályamű „a hazánkban eddig dívott főbb építészeti stílusokat […] egészben véve szellemükben, részleteiben pedig nevezetesebb hazai műemlékeink hű utánzataiban tüntesse fel”. Cél volt tehát, hogy a Történelmi Főcsoport épületei maguk is a kiállítás részei legyenek, mégpedig magyar műemléki épületek részleteinek beemelésével, valamint egy hármas tagolódáson keresztül: előírás lett egy az Árpád-háznak megfelelő román, egy az Anjou-Hunyadi kornak megfelelő gótikus és egy a Habsburg-kornak megfelelő reneszánsz-barokk épületrész. A pályázat meghívásos volt, amelyen csak az első forduló négy díjazottja vehetett részt, Tandor Ottó azonban visszautasította a lehetőséget¹. A zsűri itt sem talált tökéletes tervet, mindegyiket sötétnek látta, ha nem a folyosók voltak szűkek, akkor a lépcső, vagy épp nem helyezett el elég vécét a tervező. Megkísérelték elérni, hogy a három építész együtt tervezze az épületcsoportot; ez nem jött össze, úgyhogy a kereskedelmi miniszter Alpár Ignácnak, a bankokat kedvelőnek ítélte az első helyet. De erről később.
A Történelmi épületcsoport reneszánsz szárnya
A Rosch-könyv szerint Alpáré „kétségtelenül […] a leginkább összefogott, alaprajzilag is jól rendezett látványmegoldás”, ergo nem véletlen, hogy őt preferálta a bírálóbizottság. A bírálóbizottság azért ebben ennyire nem volt biztos, bizonyítja ezt a végső döntés előtti huzavona, és az értékelésben felsorolt hibák: rossz megvilágítás, szűk folyosók, a reneszánsz rész veszélyesen nagy méretű kupolája és tornyai, valamint nehezményezték a nagyszámú külföldi műemlékről másolt részletet , motívumot (főleg a reneszánsz szárnyon), és a kápolna földszinti helyiségébe helyezett adminisztrációt. Megfelelt azonban a történelmiséget érintő kiírásoknak Alpár terve, külön díjazta a zsűri továbbá a több, jól elhelyezett árnyékszéket, a kényelmes lépcsőket, a környék fáinak megőrzését, és kiemelte, hogy festői koncepciója a „nagyközönség érdeklődését felkeltheti”.
Alpár Ignác, a bankokat kedvelő (a tevén) /forrás: Rosch-könyv/
A szűk időkorlát miatt igyekezni kellett a kivitelezéssel, ráadásul ideiglenes épületről lévén szó, téglaszerkezetet csak a román szárny esetén használtak, egyébként favázat falaztak körbe téglával. Nem meglepő módon, ez a Széchenyi-sziget nedves talaján hamar romlásnak indult, így engedve a közakaratnak 1902 és 1907 között az épületegyüttest állandó és tartós formában újjáépítették, termeit pedig a Mezőgazdasági Múzeumnak átengedték. Máig Budapest egyik legkedveltebb épülete Alpár műve, ez, a korok és motívumok szép tárháza: a lébényi templomból és a jáki apátsági templomból összegyúrt román kori ún. Jáka-kápolna, a tó vizén tükröződő csúcsíves Vajdahunyadvár másolata és az osztrák építészek ihlette barokk pompa.
Na, de mi van Schickedanz Alberttel, a varázslatos nevűvel?! Folytatása következik, amikor is kiderűl, hogy nem úgy van az.
¹Pfaff Ferenc tervéről nem nagyon akaródzott írnom; akit pont az ő pályaműve érdekelt és itt csalódnia kellett, annak ajánlom az Építő Ipar folyóiratot, ami 1894-es évfolyamában a három pályamű közül épp az ő terveivel foglalkozott a legtöbbet, nem kevesebb, mint négy számon keresztül.
Utolsó kommentek